|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 34 találat | lapozás: 1-30 | 31-34 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Benda Kálmán 1991. február 26.Febr. 26-án a római Magyar Akadémián történészek, magyar és olasz meghívottak előtt bemutatták a Budapesten 1989-ben Benda Kálmán szerkesztésében megjelent Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467-1707 című kétkötetes művet. A tudományos ülésen Benda Kálmán tartott előadást, két olasz történész, Francesco Vida és Rita Tolomeo szólt hozzá. Az ülésen köszönetet mondtak Sachis Tabarnak, a Propaganda Fide levéltárosának és Eördögh Istvánnak, a római Pápai Egyetem /Universita Gregoriana/ levéltáros-történészenek a magyar történetkutatásnak nyújtott támogatásért. Sárközy Péter, a római egyetem magyar tanszékének vezetője olaszra fordította Benda Kálmánnak az okmánytárban közölt bevezető tanulmányát. A Moldvai csángó-magyar okmánytár részletekbe menően cáfolják Dumitru Martinas 1985-ben megjelent monográfiáját /melyet később olaszul is kiadtak/. Martinas szerint a moldvai csángók katolikus hitre kényszerített ortodox románok, akiknek a csángó nyelve korcs magyar, mert eredetileg románok voltak. /Magyar Kurír (Budapest), márc. 18., 64. sz., Kovács Sándor Iván: Csángók a Via Giulián. = Magyar Hírlap, márc. 15./1991. március 11.Az elmúlt években több könyv látott napvilágot, melyekből kirajzolódott a moldvai magyarok élete: Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467-1706 /Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1989, szerk. Benda Kálmán/ - a könyv latin nyelvű címe: Documenta Hungarorum in Moldavia, Csoma Gergely: Moldvai csángómagyarok /Corvina, Budapest, 1988/, Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság /Magvető, Budapest, 1987/, Szegő Júlia: Ismeretlen moldvai nótafák /Európa, Budapest, 1988/. - A cikkíró részt vett 1990. januárjában egy segélycsomag eljuttatásában, Trunkon osztották szét a segélyszállítmányt. /B. Zs.: Documenta Hungarorum in Moldavia, 1990. = Igen (Budapest), márc. 11. ? 5. sz./1991. augusztus 4.Jászberényben aug. 3-4-én megrendezték a Csángó Fesztivált és konferenciát. A rendezvény fővédnökei: Göncz Árpád köztársasági elnök és Antall József miniszterelnök, a védnökök között van Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter, dr. Atzél Endre, a Julianus Alapítvány elnöke, Benda Kálmán történész, Domokos Pál Péter néprajzkutató, Entz Géza államtitkár, a Miniszterelnöki Hivatal Határon Túli Magyarok Titkárságának elnöke, Farkas János, a Csángó Szövetség alelnöke és Kallós Zoltán folklorista. Aug. 3-án felvonultak a hagyományőrző csoportok és műsort adtak, majd Antall József miniszterelnök megnyitotta a fesztivált és konferenciát. A konferencia előadói: Benda Kálmán, Bosnyák Sándor, Csoma Gergely, dr. Faragó József /Kolozsvár, egyetemi tanár/, Halász Péter, Kallós Zoltán, dr. Nagy Jenő /Kolozsvár/ és Péterbencze Anikó. Este az ünnepi műsor után táncház volt. Másnap következett a csángó csoportok műsora, majd Hodorog Luca emlékére hirdetett énekverseny döntője. Lőrincz Györgyné született Hodorog Luca a csángók talán legjelentősebb adatközlője volt, siratóasszony, táncos, énekes, mesélő és gyógyító, aki tudatosan vállalta magyarságát. Jászberényben lépett fel utoljára, hazamenni már nem tudott. 1990. szept. 24-én halt meg és kívánságára Jászberényben temették el. /Meghívó és tájékoztató alapján/1992. május 3.Ma már lexikonok sem tartják számon az 1861-ben megalakult Szent László Társaságot, amely a történelmi Magyarország határain kívül élő magyarok lelki gondozását vállalta magára. A társaság Bibliát, könyveket vitt a csángóknak, Moldovába. És 1990 szeptemberétől működik világi tevékenységét vállaló utóda, a Lakatos Demeter Egyesület. Alapító tagjai között volt Benda Kálmán, a csángókérdés tudós kutatója, Csoma Gergely fotóművész, a győri Jáki Teodóz páter, Kóka Rozália néprajzos, Atzél Endre, a csángó ügy józan megszállottja és Halász Péter, az anyaországi csángó mozgalom fáradhatatlan munkása. Az egyesület megvonta másfél éves tevékenységének mérlegét. A Magyar Néprajzi Társasággal közösen tanácskozást tartottak a moldvai magyarok történelméről, néprajzáról. Ezzel tisztelegtek Domokos Pál Péternek, a csángók apostolának 90. születésnapján. Az elhangzott előadásokat Domokos Pál Péter-emlékkönyvként tervezik megjelentetni. A csángó kultúrát hivatott ismertetni az anyaországgal a Csángó Fesztivál, ilyet tavaly rendeztek Jászberényben. A fesztiválon megjelent Antall József miniszterelnök és Göncz Árpád köztársasági elnök is. A pápalátogatás idején Budapestre érkezett ezer moldvai csángómagyar. Nevükben adta át a pápának a közülük való, Székelyföldön szolgáló Horváth Antal esperes a csángók kérését az anyanyelvű misékért. A csángók utazásának ezernyi gondját az egyesület is vállalta, jelesen Atzél Endre és a Piarista Öregdiákok Szövetsége. A Lakatos Demeter Egyesület a pápalátogatásra érkező csángók kezébe egy könyvecskét adott, Barna Gábor néprajzkutató és Jáki Teodóz bencés tanár munkáját a magyar szentekről. /Beke György: A Szent László Társaság szellemében. = Új Ember, máj. 3./1992. június 13.A Lakatos Demeter Egyesület legfontosabb céljának tartja az anyanyelvi kultúra ápolását és terjesztését. A moldvai csángómagyarok szószólói és cselekvő segítői kívánunk lenni. Ezekkel a szavakkal nyitotta meg Budapesten, a Néprajzi Múzeumban jún. 11-én Lakatos Demeter csángó költő harmadik posztumusz kötetének bemutatóját Benda Kálmán történész. Lakatos Demeter Búcsú az ifjúságtúl /Áramlat Kiadó, Budapest, 1992/. Az előszót a nemrég elhunyt Domokos Pál Péter néprajzkutató írta, a kötet szerkesztője Libish Győző. A bemutatón Halász Péter, az egyesület elnöke és Beke György beszámoltak Lakatos Demeterhez fűződő emlékeikről. /Búcsú az ifjúságtúl. = Új Magyarország, jún. 13./1992. november 20.A Gyergyói Népfőiskola okt. 23-24-ére a magyarországi és romániai történészek népes csoportját hívta meg Gyergyószentmiklósra. A tudományos ülésszak első napján többek között Demény Lajos az erdélyi fejedelemség székely politikájáról, Oborni Teréz Erdély 1602. évi jövedelmeiről és kiadásairól, Magyar András Felvilágosodás és abszolutizmus címmel tartott előadást. A második napon Egyed Ákos, Garda Dezső, Tüdős Kinga és Benda Kálmán előadása hangzott el. Emlékezetes volt Benda Kálmán /Budapest/ történész, a kétkötetes Csángó-magyar Okmánytár szerzőjének előadása: A csángómagyarok múltja a legújabb történeti kutatások tükrében. /Komán János: A nagyobb testvér kötelessége. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 20./ Benda Kálmán munkájának pontos címe: Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467-1706 /Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1989/ Gyűjtötte és sajtó alá rendezte: Benda Kálmán, Jászay Gabriella, Kenéz Győző, Tóth István György. Szerkesztette, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Benda Kálmán1993. január 6.A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság elnöke, Oláh Tibor számolt be az elmúlt évi tevékenységükről. Tonk Sándor alelnökkel és Fülöp Géza főtitkárral arra törekedtek, hogy minél változatosabbak legyenek az estek. Az elmúlt évben többek között Izsák József Kortársunk Illyés Gyula címmel emlékezett. 1991-ben Benda Kálmán történész /Budapest/ a csángók múltját idézte fel. Havonta rangos rendezvényekkel jelentkeztek, kiemelkedő volt az októberi Sütő András-est. A helyi színészek, muzsikusok is közreműködnek az előadásokon. /Jászberényi Emese: KZST a mérlegen. Beszélgetés Oláh Tiborral. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 6./1993. március 20.Márc. 20-án Tordán ünnepélyesen megemlékeztek a vallásszabadságot meghirdető országgyűlés 425. évfordulójáról. Az EMKE és az RMDSZ szervezésében zajlott az ünnepség. A romániai magyar egyházak vezetői mondtak beszédet az ökumenikus istentiszteleten. A tordai múzeumban az egyházi vezetőket, az RMDSZ-szenátorokat és képviselőket, Ion Ratiut, a Román Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt egyik vezetőjét a város alpolgármestere köszöntötte. Megjelent Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke, Bálint-Pataki József a Határon Túli Magyarok Hivatala képviseletében, továbbá Pozsgay Imre és Bíró Zoltán, a Nemzeti Demokrata Szövetség vezetői. Ezután a helyi unitárius templomban tudományos szimpóziumon hangzottak el hazai és határon túli történészek előadásai. Benda Kálmán történész dolgozatát Dávid Gyula olvasta fel, előadást tartott Csetri Elek, Camil Muresan, Paul Philippi professzor, Poszgay Imre, Szabó Árpád teológiai professzor és Várkonyi Ágnes, a budapesti ELTE tanszékvezető professzora. /(bodolai): Egy szellemiséget érlelt. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 23., Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 23./1993. május 11.A magyar-román történész vegyes bizottság utoljára 1983-ban ülésezett Bukarestben és Nagyszebenben. A bizottság most újra összeült Budapesten és Veszprémben. Camil Muresan akadémikus, kolozsvári egyetemi tanár, a vegyes bizottság román elnöke leszögezte, a legnagyobb elégedettséggel fogadták a tárgyalások újrakezdését. Tájékoztatták egymást a történészi kutatásokról. Megvitatták a két ország történelem tankönyveit. Muresan elmondta, hogy a romániai hivatalos szervek még nincsenek meggyőződve a magyar felsőoktatási intézmény létrehozásának lehetőségéről. /T. Békés Sándor: Újrakezdett dialógus. = Új Magyarország, máj. 11./ Alexandru Porteanu húsz éve, 1973-ban is tagja volt a vegyes bizottságnak. A mostani találkozón Engel Pál, Niederhauser Emil és a többiek beszámoltak az elmúlt időszakról. Benda Kálmán magyar társelnök felhívta a figyelmet arra, hogy Romániában csak egységes tankönyvek vannak, nincs lehetőség arra, hogy a kisebbségi iskolákban saját szempontja szerint taníthassák a történelmet. Benda Kálmán elmondta, Muresan egyike a kisszámú román történészeknek, akik fenntartották, hogy a magyarokkal tárgyalni kell. A román történészdelegációba romániai magyar történészeket is felvettek, Egyed Ákost és Imreh Istvánt, azonban őket nem hozták el erre a találkozóra. Muresan az újságírónak, Neumann Ottónak kijelentette: Romániában más nemzettel szembeni gyűlöletre nem uszított egyetlen valódi historikus sem az utóbbi harminc évben. Ilyesmit hírlapírói alkatú történészek műveltek, akiket viszont sohasem fogadtunk be magunk közé. /Neumann Ottó: Román és magyar történészek a gyűlölködés ellen. = Magyar Hírlap, máj. 13./ Az Erdélyből áttelepült Neumann Ottó rengeteg román történész gyűlöletre uszító munkáját felsorolhatta volna az elmúlt évtizedekből, de nem tette. Kommentár nélkül közölte Muresan megcáfolható nyilatkozatát.1993. augusztus 8.Jászberényben harmadik alkalommal szervezték meg a csángó fesztivált és konferenciát. A háromnapos /aug. 6-8./ rendezvény fővédnöke Antall József miniszterelnök, Habsburg Ottó, az Európa Parlament képviselője és Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke volt. Az első napon énekversenyt rendeztek Hodorog Luca híres csángó énekes emlékére, majd megkoszorúzzák Jászberényben levő sírját. Másnap Hagyományőrzés és etnikai tudat címmel konferenciát rendeztek a népcsoport helyzetéről, Benda Kálmán történész, akadémikus elnökletével. Előadások hangzottak el Moldva etnikai, kulturális viszonyainak múltjáról, jelenéről, a csángók népszokásairól, mindennapjairól. Az ökumenikus istentiszteleten Seregély István egri érsek, a püspöki kar elnöke, Tőkés László püspök, Tempfli József nagyváradi katolikus püspök és Szőke János, a Nyugaton élő magyarok püspöke vett részt. Szőke János beszédében öt kiemelkedő egyházi személyt mutatott be. Fölidézte Apor Vilmosnak, Győr hős püspökének hitvalló életét és vértanúságát, Mindszenty József bíboros magyarsághoz és egyházhoz való hűségét, a Szatmárnémetiben nyugvó, börtönben meghalt vértanú főpásztor, Scheffler János püspök szenvedését és hősiességét, a börtönben agyonvert nagyváradi Bogdánffy Szilárd nevét, akit titokban szenteltek püspökké, s arra akarták rávenni, hogy egy Rómának hátat fordító katolikus egyház feje legyen. Végül Erdély legendás főpapjáról, Márton Áron püspökről szólt. - A csángók sorsa kísérti a magyarságot - kezdte beszédét Tőkés László püspök. Sajnálattal állapította meg, hogy a csángók helyzete nem eléggé foglalkoztatja a nemzetet. Arra buzdított mindenkit, hogy emelje fel szavát a csángókért. A püspök szentírás részleteket idézve az új nemzedékre leselkedő veszélyekre hívta föl a figyelmet: mesterségesen szétszórják és megosztják az erdélyi magyarságot, a közösségből kiszakadva a fiatalok egy része már nem becsüli népi hagyományait. Tempfli József püspök elmondta: minden alkalmat megragad, hogy lépéseket tegyen a csángók érdekében. /Csángó fesztivál. = Vasárnapi Hírek (Budapest), aug. 8., Pénzes Zoltán: "Már-már a nemlét határán?" Csángó fesztivál és konferencia Jászberényben. = Új Ember (Budapest), aug. 22./1993. október 6.A Stúdium Alapítvány pályázatot hirdetett román tannyelvű gimnáziumban érettségizett magyar anyanyelvű fiatalok számára, a Budapesten szept. 15-30-a között tartott intenzív anyanyelvi oktatásra, jelezte Adorján Katalin, az alapítvány vezetője. A tanfolyam Németh Géza református lelkész /az Erdélyi Gyülekezet vezetője, a Megbékélés Közössége mozgalom vezetője/ közreműködésével valósult meg. Előadást tartott többek között Pomogáts Béla irodalomtörténész, Benda Kálmán történész, Bencsik András, a Pesti Hírlap főszerkesztője, Németh Zsolt, a Fidesz alelnöke, Németh Géza pedig a megmaradásról beszélt. Harminc fiatal vett részt a tanfolyamon, közülük többen Fogarasból jöttek. Az ötvenezres lélekszámú Fogaras 20 százaléka magyar, mégis csak VIII. osztályig van magyar tagozat, de a magyar irodalmon és a matematikán kívül ott is mindent románul tanítanak. /K. Fekete Ildikó: Tudásukat itthon kamatoztatják. = Bihari Napló (Nagyvárad), okt. 6./1993. október 8.A Magyar Tudományos Akadémia és a budapesti Európa Intézet okt. 7-8-án Budapesten nemzetközi konferenciát rendezett az 1568-as tordai országgyűlés emlékére. A magyarországi előadókon kívül felszólaltak Erdélyből érkezett német, román és magyar történészek is. Ezen az erdélyi országgyűlésen mondták ki - Európában először - a szabad vallásgyakorlatot. Az előadások sorát Benda Kálmán nyitotta meg. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület titkára elmondta, hogy a hivatalos román történelemszemléletben változásról nemigen lehet beszélni, azonban néhány fiatalabb román történész már nem annyira "ideologikus". /(r. berecz): A felekezetek együttélése az erdélyi fejedelemségben. = Magyar Nemzet, okt. 9./ Sipos Gábor elmondta, hogy Romániában növekszik a munkanélküliség, elsősorban a magyarokat küldik el. Üzlet- és földvásárlás esetén pedig a románokat részesítik előnyben. Óriási segítség, hogy erdélyiek munkát vállalhatnak az anyaországban. Sok embernek ez az egyetlen jövedelme. /A tordai országgyűlés emlékére. = Pesti Hírlap, okt. 9./1993. december 6.Marosvásárhelyen kétnapos ünnepséggel emlékeztek az Aranka György vezette Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság, megalapításának 200. évfordulójára az EMKE szervezésében. Tófalvi Zoltán, az EMKE alelnöke nyitotta meg az ünnepséget. A rendezvény védnöke, Entz Géza nevében Zalatnay István, a Határon Túli Magyarok Hivatalának alelnöke üdvözölte a résztvevőket. Nagy Győző, Marosvásárhely polgármestere után Borbély László, az RMDSZ Maros megyei elnöke beszélt, majd Benda Kálmán akadémikus, a Magyar Történészek Világszövetségének elnöke Aranka György magyarországi kapcsolatait és a társaság tevékenységének európai visszhangját ismertette. Az évforduló emlékére emléktáblát helyezte el a Vártemplomban. /Kétszáz éves erdélyi nyelvművelés. = Új Magyarország, dec. 6./1994. január 4.Tófalvi Zoltán ismerteti az emléktábla elhelyezésének kálváriáját, bizonyítva, hogy a hatalom a magyar kisebbség művelődéstörténeti évfordulóit igyekezik ellehetetleníteni. Erre bizonyság az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság 200. évfordulójára készített emléktábla sorsa. Már 1992 őszén megkezdődtek az előkészületek az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság évfordulójára. Az EMKE elnöksége pontosan felmérte, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megalakulását 32 évvel megelőző marosvásárhelyi tudós társaság évfordulója az 1993. év egyik legjelentősebb művelődési eseménye. A cikkíró az EMKE nevében a kérdés legjobb ismerőit kérte fel előadás megtartására, többek között Benda Kálmánt, Benkő Lórándot, Benkő Samut, Éder Zoltánt, Deé Anikót, Tonk Sándort és Péntek Jánost. Az 1993. dec. 4-5-én megtartott előadások színvonalasak voltak. Az igazi vesszőfutást az emléktábla jelentette. 1992-ben a kolozsvári magyar színjátszás emléktáblájánál az volt a kifogás, hogy nem jelezték idejében a betűtípusokat, a tábla méretét, a városi tanács illetékes bizottsága pedig egyszerűen "elfelejtett" összeülni. Így azután az emléktábla nem arra az épületre került, ahol az első előadásokat megtartották, hanem a színház jelenlegi épületének előcsarnokába. A marosvásárhelyi emléktábla esetében kellett a részletes műszaki rajz, majd az illetékes műemlékvédelmi felügyelőség beleegyezése. Ott azonban kiderült, hogy nem is hallottak az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságról. Ennek a társaságnak szász és román tagjai is voltak, ezért háromnyelvű emléktáblát terveztek. A helyi műemlékvédelmi felügyelőség beleegyezésén kívül szükség volt az országos felügyelőség engedélyére is. Kerekes Károly parlamenti képviselő kétnapos utánajárással megszerezte azt is. Marosvásárhelyen a polgármesteri titkár. Popa Iuliana Elena aláírása is szükséges, a cikkíró ezért ült hivatali szobájában nov. 29-től dec. 3-ig. Végül a titkár kijelentette: nem írja alá az engedélyezést. Dec. 3-án Ioan Rakolta prefektus közölte: az emléktábla elhelyezése, leleplezése elmarad. A prefektus megkérdőjelezte az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság puszta létét is. Hiába a több mint tízezer oldal kézirat, az Aranka Györgyhöz küldött és a tőle származó 1235 levél, a könyvtárnyi irodalom arra, hogy Marosvásárhelyen 1793. dec. 3-án megalakult az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság. /Tófalvi Zoltán: Emléktábla-kálvária. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 4./1996. április 3.A magyar pályázók közül az Ars Longa Alapítvány nyerte a Henry Ford Európai Természeti és Kulturális Örökségért Díjat és a vele járó tízezer dolláros jutalmat az erdélyi magyar református, lutheránus, unitárius és római katolikus egyház történelmi épületeinek és egyéb tulajdonának feltérképezéséért. Az Ars Alapítvány 1993 ősze óta ezerötszáz gyülekezetbe küldte szét kérdőívét, amelyet a helyi lelkészek töltenek ki. Összeírják az egyházi épületeket, műemlékeket, vallási tárgyakat, sőt, a hagyományait is. A munka hetven százaléka már készen van. /Magyar Nemzet, ápr. 3./ Az Ars Longa Alapítványt magánember hozta létre 1992-ben. Az alapítvány az elmúlt években foglalkozott az erdélyi magyar református gyülekezetek és a szórvány segélyezésével, kutatta a szórványmagyarságot. A Ford-díjat az erdélyi magyar történelmi egyházak épületeinek felmérésére fordítják. Harminckilenc kérdésből és további alkérdésekből álló kérdőív a felmérés alapja, melyet az azóta elhunyt Benda Kálmán professzor útmutatásai alapján állítottak össze. Vizsgálják a templom, a torony, a harangláb adatait, kitérve az építés idejére, módjára, az építészeti stílusra és szerkezeti megoldásokra, a templomi tárgyakra, festményekre, bútorokra, az egyházközségi levéltár és anyakönyv jellemzőire, mindezt fényképgyűjtemény egészíti ki. Az eddig beérkezett ezerötszáz kérdőív tartalmazza a protestáns gyülekezetek adatait. Az alapítvány munkatársai - Melegh Attila és Zsengellér József - elmondták, hogy a katolikus egyházi adatok felmérése most kezdődik, Tempfli József nagyváradi püspökkel és Jakubinyi György gyulafehérvári érsekkel egyeztetve. /Új Ember, ápr. 14./1997. július 9.Vogel Sándor ismertette a fordításában, bevezető tanulmányával és jegyzeteivel megjelent könyv kálváriáját. Lefordította Georg Kraus Erdélyi krónika 1608-1665 című könyvét. A történészek szerint ez a munka a 17. századi Erdély történetének egyik legjelentősebb forrása, egyben értékes irodalmi alkotás is. A sajtó beszámolt a könyv megjelenéséről /Magyar Nemzet, 1995. márc. 13. stb/, melyet a budapesti Ómagyar Kultúra Baráti Társaság adott ki. A könyv azonban nem kapható, nem jutott el egyetlen erdélyi magyar intézmény könyvtárába sem, így az Erdélyi Múzeum-Egyesület könyvtárának sincs példánya belőle. A könyv kiadását az Országos Kiemelésű Társadalomtudományi Kutatások /OTKA/ 2,5 millió forinttal támogatta. Benda Kálmán az OTKA elnökeként támogatta a könyvet, azonban ő 1994. márc. 13-án váratlanul elhunyt. Ezután az OTKA főtitkára, Bóta László kizárólagos irányítása alá került a könyv kiadása. Bóta csak kétéves késéssel adta ki a munkát, közben összeveszett mindenkivel, Vogel Sándorral is. Bóta visszautasította azt, hogy a könyv könyvesboltokba kerüljön, a 2800 példányban kiadott könyvet csak személyesen tőle lehet megvásárolni. - Georg Kraus krónikájára nagy szükség lenne Erdélyben. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 9./2001. február 1.Jan. 30-án ünnepelte újraindulásának tizedik évfordulóját a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság. Csíky Boldizsár elnök megnyitóját követően Fülöp Géza titkár tekintette át az elmúlt tíz esztendő eseményeit. A megújhodott Kemény Zsigmond Társaság 95 összejövetelt tartott, színvonalas előadások hangzottak el az irodalom, a zene, a képzőművészet, az orvostudomány és a műszaki tudományok tárgyköréből. Az elmúlt időszakban a meghívottak között volt Benda Kálmán, Györffy György, László Gyula, Sütő András, Egyed Ákos, Benkő Samu, Kányádi Sándor és Dávid Gyula. Az esten bemutatták Kemény Zsigmond Társaság, 1991-2001 című kötetet. Ebben Trózner Lajos Visszapillantás a Kemény Zsigmond Társaság múltjára című dolgozata 1928-ig tárgyalja a KZST történetét, innen indul Dávid Gyula tanulmánya - A Kemény Zsigmond Társaság fénykora (1928-1948). Fülöp Géza A Kemény Zsigmond Társaság ötödik feltámadása cím alatt foglalja össze az utóbbi tíz esztendő eseményeit. Marosi Ildikó pedig a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládájának /dokumentumgyűjteményének/ keletkezéséről írt. /B. Dósa Barna: Kemény Zsigmond Társaság. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 1./2001. március 10.A Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület a Budai Vigadó konferenciatermében tartotta évi beszámoló közgyűlését. Ezen az összejövetelen szavazták meg az új elnevezést az 1990-ben alakított Lakatos Demeter Társaság helyett. Jáki Teodóz atya az egyesület elnöke, aki a moldvai magyarok kiváló ismerője és helyszíni istápolója. Halász Péter néprajzos, az egyesület titkára tartott beszámolót. A múlt évben nyolc pályázatot nyújtottak be különféle támogatókhoz, ötre kaptak kedvező választ. A Frankfurtban élő Bodó Blanka vállalta két csángó fiatal kolozsvári taníttatásának költségeit. Az egyesület a múlt évben emlékezett meg Benda Kálmánról, a csángók történetének híres kutatójáról, lehetővé tették, hogy Szarka Mária vezetésével Külsőrekecsényből részt vegyenek a csíksomlyói búcsún, és ott műsorukkal fellépjenek. Sólyom Ferenc és társai immár negyedik alkalommal keresték fel Rekecsényt, negyven gyermeket tanítanak játszani, énekelni, írni-olvasni. Az egyesület támogatta többek között Nyisztor Tinkát is, aki hol Svájcba utazik, hogy a doktori disszertációját az irányító professzorával megbeszélje, hol hazamegy szülőfalujába, Pusztinára, hogy az ottani magyar életen valamit mozdítson. Az egyesület az Európa Tanács számára készít beadványt csángóügyben, a finneknek is szerkesztenek egy, a moldvai magyarokat angol nyelven bemutató kiadványt. A közgyűlésen Vincze Gábor történész a csángók 1945 utáni önmegvalósításának esélyeiről értekezett. Az egyesület megkoszorúzta a csángók apostolának, Domokos Pál Péternek a sírját, aki éppen ebben az évben lenne százéves. A moldvai magyarság évszázadai címmel utazik a fotókból, rajzokból, szövegekből összehozott vándorkiállítás, amely majd eljut Sepsiszentgyörgyre, Gyergyóba és Csíkszeredába is. - Mirk László /Csíkszereda/ az egyesület támogatásával olyan verseskötetet hozott össze, amely Balassitól, Csokonaitól, a szabófalvi Lakatos Demetertől a klézsei Duma Andrásig mindenkit borítólapjai közé ölel, aki a csángókról verset írt. Budapesten mutatják be dr. Kós Károly 1100 fotóból álló gyűjteményét a Magyarok Házában. A közgyűlésen Borbáth Erzsébet, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola volt csángó mindenese a csíkszeredai iskola leépüléséről beszélt: a közöny, a civakodás, oda nem figyelés elveszejtette ezt az iskolát is. Olyannyira, hogy két évvel ezelőtt a csángók Erzsikéje idegösszeroppanással ment nyugdíjba. Volt, amikor csak egy évjáratban hatvankét gyermek tanult - mára maradt egy. - Moldvában évtizedes harc folyik egy-két fakultatív árva magyaróráért. Borbáth Erzsébet iskolájából csak egyetemre és főiskolákra két országban közel húszan jutottak be, s hatan szereztek tanítónői diplomát (ketten visszamentek Moldvába tanítani, persze nem magyarul). Ebből a kiváló pedagóguscsapattal missziós munkát végző iskolából, ami a csángók tanítási lehetőségeit illeti, nem maradt semmi, de semmi sem. És amikor az RMDSZ legmagasabb fóruma éppen Csíkban székelt, s Erzsike bekérezkedett, hogy szólhatna ő is a csángók ügyében, nem ért el eredményt. A magas polcokon forgolódók közül Kötő József meg Sánta Attila vette nemcsak szívére a csángóügyet, s a bihari fiatal képviselő, Szilágyi Zsolt törődik velük. - A magyar iskolát végzett fiatalok ahelyett, hogy szülőföldjükön mozdíthatnának valamit, mennek feketemunkára Magyarországra, de futnak Izrael, Olaszország, sőt Spanyolország felé is. /Sylvester Lajos: Csángómagyarok Budapesten. Úgy meg vagyok keseredve... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 10./2001. április 12.Új magyar kiadvány látott napvilágot, a Szóház (civil információs havilap, Dés, március). Az új lap hírül adta, hogy Désen és környékén pezsgő közösségi és kulturális tevékenység zajlik /táncház, cserkészet, népfőiskola, könyvbemutatók, szavalóverseny, színjátszás, rovásírás-verseny/. V. évfolyamánál tart a Források ("A Borszékért Alapítvány közérdekű lapja", februári szám). A mostani szám kultúrtörténeti összeállítást és viccválogatást közölt. Hírhordó (az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének hírlevele, márciusi szám) - a lapszám címeiből: Tudomány kettős kötésben (Marx György írása irodalom, kultúra egyetemes és nemzeti jellegének "vitájáról"), Anyanyelvünk becsülete a tankönyvekben (Kósa András), beszámolók kulturális vetélkedőkről. Moldvai Magyarság (a moldvai csángók lapja, februári szám) - a lapszám közölte a Mária-himnusz szövegét, a moldvai csángókra vonatkozó részletet - magyarul és románul - Dimitrie Cantemir Descrierea Moldovei (Moldva leírása) című 1714-es művéből, Sylvester Lajos beszélgetését Nyisztor Tinka néprajzkutatóval (Mindig tudtam, hogy magyar vagyok), akinek - a beszélgetés kiegészítéseként - A magyar táplálkozáskultúra változásai Moldvában c. tanulmányát is közölték. A moldvai katolikusok egyházi szertartásrendje 1642-ből (Benda Kálmán), A moldvai csángók származása és neve (dr. Veress Endre), A csángók identitásproblémájának nyelvi és nyelven kívüli okai (dr. Fodor Katalin), A moldvai csángók öltözete - A női öltözet (dr. Nagy Jenő). /Szonda Szabolcs: Mit írnak a lapok? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 12./2001. december 20.A budapesti Turán című folyóirat tematikus száma (2001. június-július) kimerítően foglalkozott a csángómagyarok helyzetével. A Turán a magyar eredetkutatással foglalkozó tudományok lapja, felelős kiadója Esztergály Előd, a szerkesztőbizottságban pedig jelen van - többek között - az erdélyi származású Kocsis István drámaíró, valamint Szörényi Levente. A "csángó szám" célja: "a csángómagyarok eredetéhez, történelméhez és jelenéhez adatokat szolgáltatni, cáfolni a Dimitru Martinas Egyesület hazugságait és ezeket az olvasók elé tárni." Az említett, márciusban létrejött bákói egyesület fő célja: az Európai Parlament előtt bebizonyítani, hogy a csángók románok. A folyóiratban csángószakértők értekeznek a csángómagyarok eredetéről, jelenéről, "nyelvi szabadságharcáról" /Beke György használta e kifejezést itt közölt cikke címében/. Piro Krisztina tanulmánya a moldvai csángó nyelvjárásról és az északi csángó archaikus imák szókészletéről szól. Demény Lajos bukaresti történész szerint elképzelhetetlen a moldvai csángómagyarok történetének kutatása Benda Kálmán tanulmányainak és forrásfeltárásának ismerete nélkül, ezért hosszabb írásban mutatta be Benda Kálmán csángókutató munkáját, /Moldvai csángómagyar okmánytár /1467-1706/, melyet a pápai levéltár alapján készített. Halász Péter Az Etelközben élő magyarokról című tanulmányában feltette a kérdést: "Mi legyen a moldvai csángómagyarok jövője?" Halász szerint nagy szerep hárul az Erdélyben tanuló csángó fiatalokra, ugyanis ők jelentik a történelmük során sosemvolt csángó értelmiség csíráját. Halász úgy vélte, hogy e fiatalok Erdélyben maradva sokkal többet tehetnek a Moldvában élőkért is, és "növelni fogják az erdélyi magyarság számát és erejét". Harangozó Imre a moldvai csángómagyarok csíksomlyói búcsújárásának hagyományát mutatta be 1567-től kezdve, Fodor István pedig a Moldvában talált magyar jellegű régészeti leletekről írt. /Mezei Kinga: Turán: Budapesti folyóirat alapos csángó körképe. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 20./2002. július 10.Pozsony Ferenc néprajzkutató a hét végén Jászvásáron megrendezett, a csángók eredetét, nyelvét vizsgáló nemzetközi konferenciának egyik résztvevője volt. Pozsony Ferenc nemrég kiadta a csángókról szóló román nyelvű kötetét. Ahogy a dr. Kós Károly, Szentimrei Judit és Nagy Jenő szerzőhármas által 1981-ben megjelentetett A moldvai csángók népművészete című kötet elhagyta a nyomdát, csakhamar átírták és 1985-ben nagy példányszámban kiadták Dumitru Martinas csángókról szóló munkáját. A dilettáns szerző művében azt próbálta bizonygatni, hogy a moldvai csángók ősei voltaképp Délkelet-Erdélyben félig-meddig elmagyarosított románok. A római katolikus egyház közreműködésével forgalmazott kötet tételeit a hivatalos propaganda csakhamar dogmává merevítette, majd 1990 után angol és olasz nyelven is megjelentette. A Benda Kálmán történészprofesszor által vezetett munkacsoport kutatásaiból megszületett Moldvai Csángó-Magyar Okmánytár című munka vitathatatlanul alátámasztja az erdélyi magyarság folyamatos kitelepedését a Kárpátok és a Szeret folyó közötti területre. A csángók anyanyelve tükrözi a moldvai magyar közösségek folyamatosságát is, hiszen közöttük találunk középkori nyelvjárásban beszélőket, mások pedig éppen a 18-19. századi Székelyföld nyelvállapotát őrizték meg. A hatalmas mennyiségben összegyűjtött magyar nyelvű folklóralkotásaik szintén magyar eredetüket és kultúrájukat támasztják alá. A kutatók csupán Klézsén az utóbbi másfél száz év alatt több ezer magyar népköltészeti alkotást gyűjtöttek össze, ami egész Európában páratlanná és híressé teszi ezt a moldvai falut. A konferencia légkörét tükrözi, hogy Tánczos csak háromperces felszólalási lehetőséget kapott, ő a moldvai csángóság nyelvi asszimilációjának a tényét igyekezett nyomtatott szöveggel dokumentálni. Felolvasta az 1880-ban, Szamosújváron megjelent Amicul Familiei-ből egy szövegrészt, amelyben Ioan Polescu helybéli író a kéthetes moldvai útján tapasztaltakról számolt be. Az erdélyi román értelmiségi megrökönyödve tapasztalta, hogy Moldvában az erdélyinél is rosszabb a helyzet, mivel kéthetes utazása alatt román nyelven még vizet sem tudott kérni a helybéliektől. Sokatmondó, hogy a 19. század végén a csángó gyerekek még jó napotot sem tudtak köszönni románul. Az író levélben tájékoztatta az akkor bukaresti román kultuszminisztert, akit felszólított a román nemzeti érdek által megkövetelt gyors románosítás végrehajtására. A szamosújvári író a leghatékonyabb asszimilációs eszközként a román nyelvű iskolai tanítás és liturgia bevezetését jelölte meg. - Az 1992-es népszámlálás szerint Moldvában összesen 239 938 római katolikus élt. Tánczos Vilmos terepkutatásai szerint a kilencvenes évek közepén a moldvai katolikusok 25,8 százaléka beszélte még ősei anyanyelvét, a magyart. A néprajzkutató a magyarul beszélők számát, különböző terepmódszerek segítségével 62 ezerre becsülte. A tizenkilencedik század végén a moldvai csángóknak több mint 70 százaléka magyar anyanyelvű volt. Bő száz év alatt a csángóság háromnegyede veszítette el anyanyelvét. - Az idei népszámlálás torz, mert számos megfélemlítési és manipulálási technika érte a moldvai csángókat. Például a jászvásári püspök körlevélben igyekezett befolyásolni a csángók identitásválasztását, amit a papok minden templomban tovább magyaráztak. Többek között azzal is győzködték híveiket, hogy ők azért románok, mert "sunteti romano-catolici", tehát a felekezet megnevezésében római szó voltaképpen a román eredetükre utal. Ezt csak betetőzték a számlálóbiztosok által elkövetett csalások is, amit akkor részletesen tálalt a magyar nyelvű sajtó. /Borbély Tamás: Az anyanyelvű mise esélye a csángóknál. Beszélgetés Pozsony Ferenccel, a Kriza János Néprajzi Társaság elnökével. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 10./2002. július 13.Júl. 5-én és 6-án nemzetközi szemináriumot tartottak Iasi városában (Jászvásáron) A csángók eredete, nyelve és kutúrája címmel. Az elhangzott csaknem 40 előadásban és hozzászólásban a román és a magyar álláspont nem egyszer éles hangvételű konfrontációjára került sor. Első ízben történt meg, hogy Romániában tartott rangos nemzetközi tanácskozáson hallathatta szavát Duma András költő, a klézsei csángó-magyar szervezet elnöke, Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Társulat elnöke, hogy jelen lehetett Bartha András, a Moldvai Csángó-Magyar Szövetség elnöke, Bilibók Jenő és Istók Róbert. Eddig ők a romániai magyarellenes kampányban a támadás célpontjai voltak. A román előadók mindannyian a moldvai csángók román eredetéről és anyanyelvéről beszéltek. Tánczos Vilmos szavatos okfejtését a csángó-magyar nyelvről nagy idegességgel fogadták a román résztvevők, maga Petre Gherghel moldvai katolikus püspök is szokatlanul éles hangon akarta felelősségre vonni a csángó szakértő magyar docens előterjesztését. Különös felháborodás kísérte Sógor Csaba szenátor megjegyzéseit. Demény Lajos történész azért választotta a román történelmi forrásokban és szakirodalomban tükröződő csángó képet, mert a régebbi munkák szerzői távolról sem tagadták a moldvai csángók magyar származását, magyar anyanyelvét, hanem éppen ezt támasztották alá. Tytti Isohookana-Asunmaa asszonyt, az Európai Tanács csángó szakértőjét is néhányan a román felszólalók közül szokatlan hangvételű felelősségre-vonásban részesítették. A román külügyminisztériumi küldött, Anca Ilinoiu vádolta a finn szakértőt. Pozsony Ferenc körbeadta a román nyelven megjelent monográfiáját a moldvai csángókról. A román hozzászólók szerint a magyarok hatékony propagandát folytatnak. Az állítás nem fedi a valóságot. Jó példa erre, hogy a csángó-magyarság mindmáig klasszikus szakértőjének, Lükő Gábornak monográfiája csak nemrégen jelent meg Budapesten Pozsgai Péter és Heilig Balázs szakszerű gondozásában. A szerző kilencvenedik életéve ellenére sem érhette meg, hogy az ezelőtt több mint hatvan évvel első kiadásban nyomdafestéket látott A moldvai csángók című rendhagyó monográfiája eljusson az olvasók kezébe. Benda Kálmán kétkötetes forráskiadványa kiváló kezdeményezésnek bizonyult, és elismerést érdemel Tóth István György törekvése, hogy a Vatikáni Levéltár eddig kiadatlan forrásait közzé tegye és értékesítse. Halász Péter is több figyelemre méltó tanulmányt közölt. A résztvevőket kivitték Butea és Szabófalva községekbe. A szervezők kínosan vigyáztak arra, hogy a lakosoktól távol tartsák a megjelenteket. Rendőrségtől védve érkezhettek a templomokba és a hosszan tartó műsorra a művelődési házakba. A szabófalvi kultúrházban nagy betűkkel kitűzött "Noi suntem romani" (Mi románok vagyunk) jelszó elárulta a sanda szándékot. /Demény Lajos: Nemzetközi szeminárium a csángókról. Bukaresti magyar professzor a jászvásári eszmecseréről. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 13./2003. december 7.Jáki Teodóz, a neves bencés népzenekutató Csángókról, igaz tudósítások /Való Világ Alapítvány Kiadó, Budapest/ című könyvében vallotta: "Hetvenegy moldvai utamon sokszor jártam Klézsén, és lehetőség szerint mindig elmentem az ottani temetőbe. Megálltam a zárt temetőkápolna előtt, mert oda belépnem eddig csak egyszer sikerült, és ősi keresztény szokás szerint mécsest gyújtottam. Azt hallottam ugyanis, hogy abba a kápolnába temették Petrás Incze János ferences pátert, a csángómagyarok ügyének igaz tudósítóját. Láttam Petrás bekeretezett arcképét a klézsei plébánia ebédlőjének falán 1994-ben. Lefényképeztem. A következő évben már hiába kerestem ugyanott. Levették. Talán bizony hibás voltam abban, hogy lefényképeztem?" Jáki könyvében a csángómagyar életet mutatta be. Kiemelte a papi, a szerzetesi és szerzetesnői hivatások magas számát, a gyermekáldás vállalását és a szentáldozások magas számát, az világviszonylatban is példamutató. Jáki Teodóz idézte Benda Kálmán történészprofesszort: "Végül mi volt tehát az, ami a moldvai magyarokat a korábbi évszázadokban és az újabb idők elnyomó, beolvasztó román politikájával szemben megtartotta magyarnak? Azt kell mondanunk, hogy ez a katolikus vallásuk volt. A katolikus vallás, amely számukra egyszerre testesíthette meg a hitet és a magyarságot, amely tudatosította a görögkeleti románoktól eltérő kultúrájukat, és lehetővé tette, hogy megőrizzék hagyományaikat. Mindez azonban nem lett volna lehetséges, ha a moldvai magyarságban nincs meg az elszánt akarat, hogy magyar akar maradni." /Udvarhelyi Olivér: Csángókról, igaz tudósítások. = Vasárnap (Kolozsvár), dec. 7./2004. február 26.A Bocskai Napok alkalmából jelent meg Nyárádszeredán a Bekecsalja, "a Bocskai István Közművelődési Egyesület alkalmi kiadványa" idei első, februári száma. A tizedik évfolyamánál tartó lap első oldalán Bocskai, a fejedelem tekintélye címmel olvasható egy részlet Benda Kálmán: Bocskai István című könyvéből. Kiteljesedőben az erdélyi magyar polgári mozgalom címmel számolnak be a szerkesztők a jan. 25-i Nyárád menti Polgári Fórumról. /(bölöni): Bekecsalji sorok. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 26./2004. július 28.Érdekes kétnyelvű sorozatot indított a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal. A Bibliotheca Moldaviensis a moldvai csángók sorsát tárja a világ elé. Az eddig megjelent kis kötetek: Bandinus (A Bandinus-kódex és a csángómagyarok ügye a XVII. század derekén), Pater Zöld (Zöld Péter élete és munkássága), Petrás (Petrás Incze János élete és műve), Nastase (Gh. I. Nastase a moldvai magyarokról a Bandinus-kódex alapján). A kiadásért felel Ferenczes István igazgató, a Székelyföld főszerkesztője, a Moldvai Magyarság című folyóirat kiadója. A sorozatot szerkeszti Mirka Szidónia-Kata. A lap idézte a Nastase című kötet összefoglaló utószavát: – A moldvai csángók eredetéről, történelméről egyre több tanulmány, dokumentum lát napvilágot. A szakirodalom, legyen az magyar, angol vagy más nyelvű, egyértelműen elismeri, hogy a Moldvában élő katolikus lakosság (néhány német, lengyel, olasz eredetű népességtől eltekintve) magyar származású. A román történetírás nagyjai, jelentősebb képviselői szintén ezt az álláspontot képviselték (Dimitrie Cantemir, Radu Rosetti, Nicolae Iorga). Gh. I. Nastase, a Iasi-i egyetem történész professzora, az 1926- os egyházi összeírások alapján készítette el Moldva magyarlakta településeinek térképét, és adatait összevetve Bandinus püspök adataival megpróbált fényt deríteni a moldvai magyar betelepedés folyamatára. 1934-35-ben jelentette meg Ungurii din Moldova la 1646 dupa "Codex Bandinus" (A moldvai magyarok 1646-ban a Bandinus-kódex alapján) című munkáját. Ebben írja:"Végösszegzésként elmondható, hogy 1646-ban Moldvának kb. 5000 magyar lakosa lehetett." Nastase tanulmánya rámutat arra, hogy míg a falun élő magyar közösségek sokáig megőrizték anyanyelvüket, vallásukat, addig a moldvai városok magyar közösségei nyelvi és felekezeti szinten gyorsabban asszimilálódtak. A román tudós munkáját méltatva Benda Kálmán ezt mondja: "A szerző eredményei a következőképpen foglalhatók össze: a moldvai magyarok első okleveles említései a XIII. századból ismertek. Első falvaik a Szeret jobb partján, katonailag fontos helyeken épültek; közülük nem egyben ma is régi erődítmények romjai láthatóak. Ez valószínűsíti, hogy a magyar királyok által tudatos elgondolással, a tatárok ellen létesített határőr-települések voltak. Az északi részre a Szamos völgyéből, a délire a Székelyföldről történt a telepítés. A következő évszázadokban azután önkéntes kivándorlással számuk egyre gyarapodott. A XV. században az inkvizíció által üldözött dél-magyarországi husziták, a XVI-XVII. században a jobbágysorsot nem vállaló székelyek, majd a XVIII. században, a madéfalvi veszedelem után, a határőrszolgálat elől menekülő székelyek gyarapították számukat. Ezek a megállapítások mai ismereteink szerint is helytállóak." – A csángók magyar eredetét csak a román nemzetállami ideológia jegyében fogant, olyan tudományosnak nem nevezhető munkák tagadták, mint Dumitru Martinas vagy Bucur Ioan Micu művei. Napjainkban is egyre gyakrabban jelennek meg olyan román nyelvű tanulmányok, véleménynyilvánítások, amelyek megkérdőjelezik vagy egyértelműen tagadják e népcsoport magyarságát. Nastasénak ezt a munkáját a későbbi román történetírás elhallgatta, nem csoda, hogy a román történetírók lexikonában még a neve sincs megemlítve. Ezért fontos ennek a munkának az újrakiadása, hiszen egy nemzetközileg is elfogadott álláspontot képvisel, s megjelenésével mind a kutatók, mind a moldvai csángómagyarok története iránt érdeklődők számára elérhetővé válik. (Nastase. Kétnyelvű kiadás. Editie bilingva. Hargita Kiadóhivatal – Editura Harghita, Csíkszereda-Miercurea-Ciuc, 2003. A magyar fordítás Bartha György munkája.) /B.D.: Bibliotheca Moldaviensis. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 28./2011. május folyamán�?rtekezés a Határon Túli Magyarok HivatalárólBálint-Pataki József Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án Neve több volt, mint áruvédjegy- a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményrõl címmel tartott értekezést. Elõadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük. Neve több volt, mint áruvédjegy (szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményrõl) A X. Jakabffy konferencia* szervezõjének tett vállalás szerint az elõadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményrõl, melynek neve - remélem hinni, hogy nemcsak szerintem - több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás elõkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelõs magyarságtudata tette lehetõvé. Olyan kormányhivatalként mûködött, mely öt egymást követõ kormányzat alatt, a természetesnek tekinthetõ hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntõ mértékben, éppen neki köszönhetõen, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelõ intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta. Hogy ezt megtette, abban a felelõsség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelõsök sokkal szélesebb körben keresendõk. E döntés elõkészítésében, konok és kitartó következetességgel közremûködtek sokan Magyarországon - egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplõje, szereptévesztõ szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt- a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erõire gondolok, hisz ez értelemszerûen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthetõ. Igen, azoknak a szomszédos államokban élõ egyes magyar közszereplõknek a felelõssége jut eszembe, akik, - ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nõttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra - a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát. Több mint jelzésértékûnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentõsebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezetõ: Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának -n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetõje pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna. (Info Rádió 2006. június 13.) �?rdemes, bár kissé keserû visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntetõ, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetébõl, a VMSZ-bõl kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és �?j Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁ�?RT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendõkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy elõadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem - bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila másolás után rohanok -, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon. I. Az elõzményekrõl: Csak látszólag kezdem messzirõl, de fontosak az elõzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelõtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvõ nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül: - nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelõssége az egyetemes magyar nemzet iránt; - nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; - nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; - Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye. Miért gondolom így? A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés címû tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebbõl származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkõ Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernõ, Raffay Ernõ, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán - viszonylag hamar - bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelõsségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer - melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán. A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erõteljes megjeleníthetõségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon - talán elég erre vonatkozóan idézni Szûrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka -'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyûlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-tõl HTMH, A határon túli magyarságért Alapítvány, melyrõl még Németh Miklós kormánya 2012. március 17.A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk „Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során. – Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom? – Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat. – Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni? – A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet. – Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt? – Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak. – Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során? – A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen. – Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát? – Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is. – Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget? – Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával. PAPP ANNAMÁRIA Szabadság (Kolozsvár) 2012. május 2.Dankanits Ádám nagyenyedi évei (1955–1961)Üdvös dolognak tartom, hogy a Kolozsvár Társaság nemrég Dankanits Ádám művelődés-, irodalom- és könyvtörténész emlékének fölelevenítésére szentelte egyik ülését, mely alkalommal a fölszólalók részleteiben vázolták a szakember életútjának legfontosabb szakaszait, szakmai, tudományos munkásságának sokoldalú vetületét, tanulmányíróként, egyetemi tanárként, és szerkesztőként egyaránt. Az alábbiakban életútjának enyedi állomását próbáljuk föleleveníteni s ezáltal minél teljesebbé tenni a tudós, a szakember, az igazgató, a könyvtáros alakját, személyiségét. Feltárt adataim szerint 1955-ben érkezett Enyedre, ahol a Bethlen Kastélyban az alig pár évvel annak előtte, 1951-ben berendezett Történelmi Múzeumban kapott igazgatói állást. Itt jegyzem meg, hogy a beindult múzeumban a Bethlen Kollégiumból kiemelt és áttelepített történelmi állomány képezte az alapkiállítás lényegbevágó részét, s ezáltal kapott illusztrálást az ókor, a középkor, a modernkor, numizmatikai szempontból pedig a gr. Mikó Imre kollégiumi főgondnok éremgyűjteménye, néprajzi vonatkozásban a Fenichel Sámuel-féle Új-Guineai gyűjtemény s nem utolsósorban régészeti szempontból a XIX. sz. végén Fogarasi Albert és Bodrogi János kollégiumi professzorok által Marosgombáson feltárt erdélyi honfoglalás kori magyar sírok állománya. Az általam áttanulmányozott múzeumi irattári anyag alapján elmondhatom, hogy az akkori idők biztosította munkakörülmények, igények, elvárások, ideológiai dogmák stb. közepette Dankanits igen sokrétű teendők, feladatok megvalósítója volt. Fiatalos lendülettel vállalta s tett eleget mind a helyi, mind a tartományi és minisztériumi követelményeknek. Nem könnyű egy cikk keretében fölidézni sokirányú, igen gyakran nem is a szakmájába vágó teendőinek sokaságát. Leltározott, adminisztratív levelezést bonyolított le, kiállításokat szervezett, anyagi, pénzügyi forrásokat igényelt, népszerűsítő és szakmai előadásokat tartott, tudományos levelezést folytatott hasonló intézményekkel és személyiségekkel, régészeti ásatásokat bonyolított le kolozsvári szaktársakkal, melyek eredményeiről tudományos dolgozatokban számolt be, a múzeum alapállományát gyarapította beszerzésekkel és adományokkal, annak tevékenységéről az Igazság és Előre napilapokban számolt be népszerűsítő cikkei keretében. Mindezek mellett ún. házon kívüli megbízatást is vállalnia kellett. E tekintetben csupán egy epizódot említenék, amikor is az akkori rajoni néptanács részéről azon feladatot kapta, hogy intézkedjen és szállítsa haza Fugadra, Ispánlakára és Megykerékre a Kolozsváron megjavított falurádiókat. És Ádám ment Kolozsvárra, és hozta a készülékeket, és gyalogolt aztán tíz kilométereket, hóna alatt a falurádióval esőben, sárban, szélben egyaránt. És ment Torockóra (20 km), csak ő tudja, mivel, hol a helybeli kollektív gazdasággal kötött szerződést a múzeumépület kibővítése s kéttucatnyi, fenyőfából készítendő állvány előállítása végett. Jelenleg a lépcsőház szerepét betöltő melléképület siralmas állapotban vár jobb sorsára. Közben a látogatók ezreit kalauzolta a kiállítótermekben, kiknek száma a fellelhető statisztika szerint ekképp alakult: 1951– 8500 látogató; 1952 – adathiány; 1953 – 4408; 1954 – 10 006; 1955– 5600; 1956 – 7000. Sok, vagy kevés azokhoz az időkhöz viszonyítva: döntse el az olvasó. Itt jegyzem meg, hogy jómagam, mint VII.-es diák léptem át először osztályommal együtt e múzeum küszöbét 1961-ben becses emlékezetű Köble József történelemtanárom vezetése alatt. Jól emlékszem manapság is a kiállított anyag rendkívüli gazdagságára, változatosságára, amelyből napjainkra alig maradt némi látnivaló, a lényeg részben raktáron, de javarészt más hazai intézményekbe – Gyulafehérvár, Nagyszeben, Bukarest stb. – vándorolt, úgymond jobb megőrzés végett. Az intézmény pedig ún. régészeti múzeumként éli mindennapjait, a befogadó Bethlen Kastély viszont minden részecskéjében sürgős és általános felújítást igényel, ami már nagyon régóta esedékes. Egy pillanatra viszont még időzzünk el Dankanitsnál. 1956. december 15-én kelt, s a Művelődési Minisztériumhoz intézett jelentésében többek között közli, hogy „Az utóbbi két évben Enyed rajon múltjának dokumentációs feltárásán munkálkodtunk. E tevékenység párhuzamosan zajlik: 1) felszíni régészeti ásatások, 2) építészeti kutatások (különösen a népi építészet terén), 3) a kulturális műemlékek kutatása, 4) a rajon társadalmi életére vonatkozó bibliográfia összeállítása. Mindezek mellett a múzeum épületét ábrázoló képeslap megvalósítása, az 1437-es parasztlázadásra vonatkozó kiállítás megszervezése, 3 helytörténeti előadás megtartása Enyeden, Felvincen és Marosújváron és ugyanitt egy állandó jellegű helytörténeti kiállítás megnyitása szerepel napirenden”. Ugyanezen keretben, 1956 májusában Enyed rajon amatőr festőinek alkotásaiból nyitott kiállítást a múzeumban, azon év nyarán a kolozsvári Művészeti Múzeum adott helyet az enyedi karikaturisták alkotásainak, majd decemberben ismételten Enyeden mutatják be festményeiket a helybeli alkotók. 1957 márciusában a helyi művelődési házban szervez képzőművészeti kiállítást, majd azon év decemberében Vass Albert enyedi festő és rajztanár mutatja be alkotásait a múzeum kiállítótermében. S ugyanazon évben a kolozsvári Művészeti Alaphoz fordul egy kétnyelvű: román–magyar feliratos alkotás kivitelezéséért: „Vizitaţi Muzeul raional de istorie Aiud, Látogassa meg a rajoni történelmi múzeumot”. Dankanits a múzeumban kifejtett tevékenységét 1957. december 11-ével kezdődően a közelben levő Bethlen Dokumentációs Könyvtárban folytatja. Ugyanis akkoriban a rövid ideig a könyvtárban tevékenykedő Lazăr Valeriu – mit sem értvén a magyar könyvekhez, nem ismervén a magyar nyelvet – a helyhatóság döntése szerint, személycsere révén, átvette a múzeumot, Dankanitsot pedig áthelyezték a könyvtárba. Mielőtt tovább lépnénk azonban, tisztázzuk pár mondatban a Bethlen Könyvtár akkori helyzetét. Mint ismeretes, az államosításig a könyvtár a Bethlen Kollégium szerves részét képezte. A múzeumok, könyvtárak, művelődési intézmények államosításáról szóló, 1951-ben megjelent rendelet értelmében a Bethlen Könyvtár is állami tulajdonba kerül, „Állami Bethlen Dokumentációs Könyvtár” elnevezés alatt, és központi szinten az Oktatási és Művelődési Minisztérium keretében működő Művelődési Intézmények (Aşezăminte Culturale) hatáskörébe, majd a későbbiek során ugyanazon szaktárcánál a Könyvtárak Igazgatóságának felügyelete alá kerül. Helyi szinten az akkori rajoni néptanács a felettes hatóság, mind anyagi, mind személyzeti, adminisztrációs vonatkozásban. Dankanits két új kollégája: Böjthe Jolán, aki 1957. április 15-én kezdi könyvtárosi munkáját, és Vita Zsigmond, aki másodjára 1956. március 15-én kap alkalmazást a Bethlen Könyvtárban. Dankanits tehát 26 évesen foglalja el Turnovszky Sándor igazgató nyugdíjba vonulása után a Bethlen Könyvtár igazgatói székét. A könyvtár irattárának áttanulmányozása során (amelyet a legnagyobb rendben és szabályszerűen hagyott maga után az 1968. augusztus 31-én nyugdíjba vonuló Vita Zsigmond), Dankanits, mondhatni zökkenőmentesen, ugyanazon stílusban és ritmusban – s minden bizonnyal még nagyobb kedvteléssel – folytatja sokrétű, most már könyvtárosi teendőit. 1958 januárjában már a gyulafehérvári Batthyaneumban érdeklődik az 1788-ban kiadott: Deutsch-Ungarisches Wörterbüchlein zum Gebrauche der Schulknaben c. munka, és egyéb, 1788 előtt Gyulafehérváron nyomtatott szótárak, valamint a püspöki nyomda felállítása iránt. S ugyancsak januárban a kolozsvári antikváriumban keresi hivatalos levele által Báthori István erdélyi fejedelem levelezését, Komjátszeginek Békés Gáspárról írott munkáját s az Erdélyi Múzeum Almanachját. A könyvtári munka megkönnyítése végett a szakminisztériumhoz folyamodik egy írógép biztosítására, mely igényét alábbiak szerint indokolja: „Könyvtárunk közel 65 000 kötettel rendelkezik. Ezen állomány feldolgozása, katalogizálása, újrakatalogizálása nem nélkülözheti egy írógép biztosítását, melynek napi használata 6-7 órás munkaidőt venne igénybe. S ha tekintetbe vesszük, hogy a városi könyvtár sem rendelkezik írógéppel, akkor az írógépes munka napi 8-9 órát igényelne. Ennek hiányában képtelenek vagyunk feladatkörünket megfelelő módon teljesíteni. Az esetleges juttatás esetén kérjük, szíveskedjenek román–magyar–német billentyűzettel ellátott készüléket biztosítani.” A szaktárcának nem lévén módjában kérését teljesíteni, a helyhatósághoz irányította a kérvényezőt a kérdés megoldása végett. Helyi szinten hosszadalmas várakozás következik, s így 1959. augusztus 28-án újabb beadvánnyal igényli a nélkülözhetetlen munkaeszközt, mely kérésében fenti indoklását alábbiakkal egészíti ki: „Tekintettel arra, hogy könyvtárunkat, az ország egyik legértékesebb intézményét igen gyakran külföldi kutatók is igénybe veszik, tűrhetetlennek tartjuk, hogy manapság is ezt az immár elavult, kéziratos módszert alkalmazzuk a katalóguscédulák elkészítésénél. Ugyanakkor igen gyakran a kutatók által igényelt és részükre eljuttatott dokumentumokat is másolással vagyunk kénytelenek elvégezni, amit kézzel végezve, kezdetleges dolognak minősül. Amennyiben írógéphez jutnánk, azt a másik három intézmény, városi könyvtár, történelmi múzeum és természettudományi múzeum használatára is átengedjük.” Így zarándokolt a továbbiak során az aprócska, kezdetleges munkaeszköz hosszú időn át, amíg fel nem mondta a szolgálatot, egyik intézményből a másikba. Egyébiránt a továbbiak során a könyvtár még 1977-ben, ideérkezésem idején sem rendelkezett írógéppel. Dankanits könyvtári tevékenysége során olyan jeles kutatókat fogadott, s biztosított számukra értékes forrásanyagot, mint: Kiss József, Benda Kálmán, Gyenes Vilmos az MTA részéről, Skultéti Sándor tudományos kutató és Kulcsár Péter Szegedről, Szőkefalvi Nagy Zoltán vegyészkutató Egerből, továbbá Fazoli Sándor történész, Jakó Zsigmond történész, Benkő András zenetörténész, Hajos József szerkesztő, dr. Izsák Sámuel tudományos kutató, Szabó T. Attila egyetemi tanár, Engel Károly tudományos kutató, Jancsó Elemér egyetemi tanár, és Kántor Lajos Kolozsvárról; Ion Berciu muzeográfus Gyulafehérvárról, Iosif Antohi egyetemi tanár Bukarestből, Ján Misianik kutató Pozsonyból, valamint Jarosievitz Zoltán, Demény Zoltán, Király László, Deák Ferenc, Maxim Éva, Molnár Árpád, Bíró Gábor kollégiumi tanárok Nagyenyedről. Ugyanakkor bibliográfiai adatokkal szolgált a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtárnak, az enyedi Történelmi Múzeumnak, Lakatos István és Benkő András zenetörténészeknek, Kós Károly néprajzkutatónak, Jordáky Lajos tudományos kutatónak stb. GYŐRFI DÉNES FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár) 2012. július 21.„Az ősök szelleme dolgozik bennem” – Visszatekintő dr. Medvigy EndrévelA Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége XXI. vándorgyűlésének egyik legaktívabb résztvevője a KITÁSZ tavaly leköszönt elnöke, a mostani közgyűlésen tiszteletbeli elnöki címmel megtisztelt irodalomkutató, dr. Medvigy Endre volt. Moderátorként is irányította a konferenciát, előadást is tartott Nyirő József néma küzdelme, emigrációs évei és három temetése címmel. Hétfői lapszámunkban a vándorgyűlés munkálatairól, tanulságairól már szólt egy interjúban. Mellékletünkben személyesebb dolgokról, Marosvásárhelyhez, Erdélyhez fűződő kapcsolatáról vall a rendkívül sokat közlő, termékeny író, irodalomtörténész. – Egyetemistaként többször jártam Marosvásárhelyen, még udvarolgattam is ide. A távolság persze nem tette lehetővé, hogy komoly párkapcsolat legyen ennek a vége. De némiképp a doktori disszertációm témája is ide kötött. A két világháború közötti erdélyi magyar irodalommal foglalkoztam, ennek kapcsán a dolgozatomat a Vásárhelyi Találkozóig futtattam ki, amely rendkívül humanista, békét kereső, európai kitekintésű vállalkozás volt a világháború előtt néhány évvel, 1937-ben, és igen érdekes szintézise az itteni szellemi áramlatoknak. A magyarság jogainak követelése markánsan fogalmazódott meg a Vásárhelyi Találkozó határozataiban, zárónyilatkozataiban. Az anyanyelvhasználattól a magyar nyelvű oktatás minden szintű megköveteléséig nagyon sok dologra kitért. Kijelenthetjük, hogy igen tanulságos eseménysor zajlott akkor itt, és meggyőződésem, hogy a találkozó jegyzőkönyvében ma is lennének hasznosítható gondolatok. Tovább menve, elmondhatom, hogy a 80-as években Budapesten Benda Kálmán mellett a Ráday-gyűjtemény tudományos munkatársa voltam, és amikor a nyolcvanas évek legvégén 450 éves lett a marosvásárhelyi református vártemplom, azt a feladatot kaptam Benda Kálmántól, hogy az évforduló kapcsán szerkesszek egy emlékkönyvet. Úgy oldottam meg, hogy nemcsak a várról, nemcsak a református egyházról igyekeztem mindent összeszedni, hanem a város történetéről, művelődéstörténetéről, értékeiről, irodalmáról, kultúrájáról is próbáltam bevinni mindazt, ami csak beleférhet egy ilyen kiadványba. – Az 1990-ben megjelent félezer oldalas, igen tartalmas, hiánypótló kiadvány aztán hamar újra hiánycikké vált. De „jegyességed” a várossal, Erdéllyel sosem szakadt meg. – Apai ágon partiumi, nagyváradi gyökereim vannak, nagyapám, apám Váradon született. Anyai ágon erdélyiek is voltak, Déshez is kötődött a családom némely tagja. Bizonyára az ősök szelleme dolgozik bennem, ez így természetes. Beleszületünk egy kultúrába, egy hagyományrendszerbe, és úgy tisztességes, hogy az ember vállalja a múltját, próbálja tovább vinni azokat az értékeket, amelyeket az ősök is nagyra tartottak. Nagy Miklós Kund Népújság (Marosvásárhely) 2014. február 7.Csángó Tükör – Megjelent a 32. számA Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület kiadásában jelenik meg a Csángó Tükör moldvai magyar kulturális folyóirat. Ezt a lapot a Budapesten dolgozó és tanuló csángó fiatalok indították útjára több, mint tíz évvel ezelőtt; az anyagi lehetőségek szűkössége miatt azonban nem volt teljesen folyamatos a megjelenése. Amióta azonban a szerkesztését, kiadását átvette a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, azóta 2-3 havonta folyamatosan megjelenik. Főszerkesztője Tampu (Compoly) Stelián, a szerkesztőbizottság: Bogdán Tibor, Tampu Ferenc, Tampu Krisztián, Kóka Rozália és Trunki Péter. A Csángó Tükör most megjelent száma – a X. évfolyam 32. száma – méltó emléket állít a 200 éve született Petrás Ince Jánosnak, Benda Kálmánnak és Ferencz Évának. Az írások szerzői: Tampu (Compoly) Stelián, Tánczos Vilmos, Gál Tibor, Domokos Mária, Barna Gábor, Trunki Péter, Iancu Laura, Halász Péter, Kóka Rozália, Cs. Bogdán Tibor. A Csángó Tükör folyóirat legújabb számát Halász Péter ismertette. csangoradio.ro Erdély.ma, lapozás: 1-30 | 31-34
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
